Hihetetlen, mennyire megmaradnak az emberben az illatok, ízek. Valamiért hirtelen hajszálpontosan az orromban, számban éreztem a régi romániai fagylalt ízét. Volt gépfagyi is, de most a gombócos jutott eszembe. Kétfajta volt: a sárga és a halványzöld. Mindkettő ugyanolyan beazonosíthatatlan ízű volt, erős tejpor és tej illattal, de nagyon szerettem. Zöldből gyakrabban volt, ritkán mindkettőből. A cukrászdában, kávézóban a pultba süllyesztett fém tartályokból kanalazták a nénik a gombócokat. Az ostya is egészen különleges volt, sajnos nem sikerült róla fényképet találnom: az olvasó képzeljen el egy kis tenyérnyi négyszöget, amely közepén egy 2-3cm mély, kerek mélyedés van (úgy volt formára préselve). Ebbe a mélyedésbe pont egy gombóc fagyi fért. Az ostyát a lapos szélénél tartotta az ember és úgy csemegézte belőle a fagylaltot. Ezeket az ostyákat kettősével is lehetett kérni, kettő volt egymás mellett egy teljes adag, de ha csak egy gombócot kértél, akkor le lehetett törni az egyiket és abból lett a fél adag. Azt hiszem, két lej volt egy gombóc. Szoktam kapni anyutól is, de néha az iskolából hazaballagva magamnak is vettem egy-egy gombóccal, ha nem költöttem el a banijaimat batonra (a hosszú, egyenes, foszlós kifli, amely az egyetlen péktermék volt, amelyet gyakran árultak forrón, frissen, 3 lej az iskola büféjében) vagy rajzfüzetre.

Gyakran eszembejut, amikor nővéremmel nyaranta vendégesdit játszottunk. Anyai nagyanyámék házában volt egy 'veronda' (sic!) néven futó szoba, ez egy kiszögellése volt a háznak, három oldalról üvegablakokkal, melyeket vékony világos függönyök takartak, így az egész szoba egy álomszerű, túlvilági fényben fürdött. A szoba amolyan családi étkezőként szolgált, télen - mivel fűtetlen volt és a sok ablak miatt hideg - itt tárolták a kocsonyát és a hűlni félretett süteményeket. Gyönyörű kék, tulipános bútor volt benne: hosszú lóca, székek és egy nagy kétajtós szekrény. Az asztal alatt hatalmas gonott kosár, mindenféle régi ronggyal. De a legérdekesebb a szekrény (Kékszekrény) tartalma volt: itt tárolták a régi családi porcelánokat, étkészletet, evőeszközöket, tudjátok, nagy fekete dobozban őrzötteket, teáskészleteket. A szekrény egy csomó fűszernek is otthont adott, ezért kinyitni kb. olyan volt, mint amikor mesés Kelet kapuját vagy valami kincseskamra ajtaját tárja fel az ember. Imádtam!
Nővéremmel egyik kedvenc időtöltésünk a vendégesdi volt. Ez engedélyköteles tevékenység volt, no nem mintha féltették volna a holmit, csak hogy tudják, hogy hol vagyunk olyan nagy csendben olykor órákig. A vendégesdi ugyanis zártkörű rendezvény volt, magunkra húztuk a 'veronda' ajtaját és elkezdtünk kipakolni, no nem hűbelebalázs módjára, hanem szigorú szertartás szerint. Gyönyörűen megterítettünk, tányéralátéttel (amely tárgyat amúgy soha nem használtunk akkoriban, nem volt szokás, ezért a színes gyékény alátét külön növelte az esemény egzotikus jellegét), az alátétre pedig annak rendeje s módja szerint lapos- és mélytányért, megfelelő evőeszközöket, poharakat készítettünk, szalvétát hajtogattunk (ebben nővérem volt nagyon ügyes), élveztük a finom porcelán érintését, az ezüst evőeszközök csengését, a vékony poharak koccanását a nyitott ajtajú kékszekrényből áradó finom fűszerillatban. 'Ebéd' után szépen visszatettünk mindent, és komoly tanácskozásba fogtunk, hogy a 'kávét' melyik csészékből fogyasszuk, ugyanis több, némileg hiányos készlet állt rendelkezésünkre, egyik gyönyörűségesebb, mint a másik. Antik, virágfüzérekkel súlyosan díszített teáskanna is volt, legnagyobb szomorúságomra szigorúan off limits üzemmódban, a szekrény tetején, gyerekkezektől eltiltva létezett, sóvárgásom állandó tárgyát képezve.
Így vendégeskedtünk egymásnál fél délutánokat, majd miután végeztünk, szépen visszapakoltunk mindent (emlékszem, mennyire szerettem a tortavágó kanalat bepászítani az evőeszközös doboz selyem bélésébe, eljövendő idők habostortáiról ábrándozva) és egy időre visszazártuk a Kékszekrényt.
Aztán általában elmentünk divatlapokat nézegetni és 'magamraöltöttem'-et játszani, de ez már egy másik poszt tartalma lesz.

Epilógus: öröm, hogy az evőeszközt kivéve szinte minden megvan a mai napig: a régi porcelánok, a vékony poharak, a hiányos kávéskészlet, sőt az antik, virágfüzérekkel súlyosan díszített teáskanna is.
 

A busz épp a Keresztúri útra fordult rá az Örs mögött. A koszos ablakon jégvirágok kúsztak, csak sejteni lehetett, merre rázkódik velünk a nagy sárga kocsi. A leheletemet néztem, ahogy az előttem ülő BKV-sofőr sötét kabátja előtt fehéren keveredett az utastérbe beszűrődő égett dízelszaggal. Elgémberedett ujjakkal babráltam az MP3-lejátszóm zsinórjával, és akkor megszólalt ez a szám. Az MR2 Rákoskeresztúrig játszotta nekem, de utána is ez dobolt a fülemben, a hátralévő háromnegyed órában, sőt amikor Gyömrőn leszálltam és megállapítottam, hogy huszonnyolc éves térdeim a nullafokban eltöltött óra alatt jól megrozsdásodtak, nos akkor is ez a szám pörgött a fejemben, noha a fülemben már valami egészen mást zörgött a rádió.
Csaknem egy évvel később, ezer mérfölddel odébb, egy mécsesekkel tele, lágyan ragyogó, meleg szobában újra hallgatom és magam előtt látom a melós kabátját, érzem a dízelszagot, látom a református templom tornyát a jégvirágokon keresztül. És még mindig nem tudom, hol vagy.
 

Mintegy egy évig ingáztam MÁV-val Gyömrő és Budapest között. Az egy év után áttértem Volánbuszra (papíron ez egy órával hosszabb utat, a gyakorlatban a vonat késései miatt azonos menetidőt jelentett) és megesküdtem, hogy amíg élek, nem fogok MÁV szerelvényre ülni. Első sztorim egy pozitív történet, de jönnek majd a pokoljárások is.

A Budapest-Sülysáp vonal útvesztőiben tévedtem el egyszer. A Keletiből induló szerelvények egy része megáll Gyömrőn, megint más vonatok csak Mendén (Gyömrő után a 2.) vagy Sülysápon (Gyömrő után a 3. Megálló) állnak meg. Ezt a hangosbemondó általában (de nem mindig) bemondja, valamint az indulási időkből is lehet következtetni. A Gyömrőn megálló vonat például 18.35-kor, a Sülysápon megálló vonat 18.30-kor indul. Egymás melletti vágányokról, tehát vigyázni kell.

Egyik nap szokásosan igyekeztem a vonatkoz, a szokásos vágányon álldogáló szerelvényre szálltam fel-. 18:35-kor el is indultunk, de néhány perccel később döbbenten láttam, hogy Rákos után már sehol nem áll meg a vonat a szokásos állomásokon. Húha, itt valami kavar lesz – fogtam a fejem. Hát az történt, hogy pont aznap felcserélték a vágányokat és az én gyömrői vonatom bizony kivételesen a szomszéd vágányról indult. Ráadásul ez a gyorsított vonat pont öt percet késett, tehát az indulási idő is megtévesztett.

Rajtam kívül sokan jártak pórul, kisebb csoport álldogált aggódva az ajtóknál Gyömrő magasságában és néztük, ahogy szeretett otthonunk mellett süvítve elhúz velünk a vonat. A helyzetet súlyosbította, hogy Sülysápról a következő vonat egy órával később indult vissza. Az azt megelőző vonat érkezésünk előtt 2 perccel robogott volna vissza Pest felé. Jókora késéssel kellett hát számítani, késői hazaéréssel a téli estében, bosszúsággal. Ráadásul a kalauz is megjelent és kérte a jegyeinket! A bérletünk persze csak Gyömrőig szólt. De a kalauz megértő volt és büntetés helyett csak a kiegészítő jegyet adta ki Gyömrő és Sülysáp között.

Sülysápon leszállva újabb kellemes meglepetés ért: a Pest felé tartó vonat késett pár percet, ezért pont sikerült elérnünk és alig pár perc veszteséggel érkeztünk Gyömrőre, ahol láss csodát, még a helyi busz is bevárt minket, akik távol laktunk a vasútállomástól. Így alig negyedórás csúszésba került ez a figyelmetlenség.

3-6 évesen ún. 'ottalvós' óvodába jártam. Kimondottan gyűlöltem, rettegtem az egész napos távolléttől (nagyon szülős voltam), kölcsönösen nem kedveltük egymást az óvodástársakkal, utáltam délután lefeküdni és a szemem sarkából nézni, ahogy az óvónők halkan járnak körbe a teremben és bizony pálcával jól ráhúznak a fenekére annak, akit ébren találnak.
Szóval nem éreztem jól magam. Az étkezések egy jó nagy lapáttal rátettek erre. Nagy, hosszú asztaloknál ettünk és eleve ijesztő volt, ahogy katonás rendben masíroztunk az étkezőbe. Itt félelmetes nénik félelmetesen hosszú merőkanalakkal tálalták az ételt. Voltak ételek, amelyeket nagyon szerettem: ilyen volt pl. a tejbelaska. Ez cukros tejben főzött cérnametélt volt, melegen tálalták (akkoriban nem volt ismeretes a később Svédországban megszokott hideg tej fogalma). Mai fejjel borzasztóan hangzik, de imádtuk, és hát a gyerekeknek tápláló is. Szerettem a bádogbögrében kiporciózott kakaót is, bár a bőrétől irtóztam, de szerencsére általában sikerült lepasszolni valamelyik asztaltársnak. És a kedvencem pedig a krumplipüre, sült csirkecomb, hagymaszósz kombó volt. Azóta is imádom a hagymaszószt és anyámat nyaggatom, hogy csináljon. (Én is tudok, de jobban esik, ha ő főzi.) Szoktak még rizskochot is adni, hallatlan fényűzésként mazsolával tűzdelve, ami szintén nagy sláger volt a gyereksereg körében.
Viszont volt pár étel, amelyek förtelmesek voltak. Ilyen volt a salátaleves. Ez sótlan-ízetlen vízben úszkáló, főtt zöldsaláta volt - el lehet képzelni. Volt még hasonló kaliberű sóskaleves is. Ezeket sosem bírtam megenni, pedig a szigorú konyhás. és óvónénik hatására sokmindent megettem, amit amúgy nem szerettem. De a leveseket soha... és ha nem sikerült megenni a levest, a konyhásnénik könyörtelenül beletették a maradék levesbe a másodikat és úgy kellett megenni az egészet. Rémes volt!

Egy másik kellemetlen élmény az óvodai étkezésekkel kapcsolatban a kanál volt. Balkezességemet nem támogatták az óvónénik és étkezéskor bizony kivették a bal kezemből a kanalat és jobb kézzel kellett ennem. De egy 3-4 éves gyereknek még nem túl fejlett a finommotorikája - örül, ha az 'ügyesebbik' kezével sikerül rendesen forgatnia az evőeszközt. Jobb kezemmel egyszerűen nem tudtam enni - nem dacból tagadtam meg az evést, de egyszerűen nem tudtam felemelni a kanállal az ételt a jobbommal. Így aztán éhen maradtam.

Anyámnak feltűnt, hogy óvoda után éhes vagyok, pedig elvileg ebédeltem. Így húzta ki belőlem, hogy nem tudok enni, mert nem szabad bal kézben fognom a kanalat. Másnap anyám bement az óvodába és beszélt az óvónőkkel. Nem tudom, mit mondott, de azután már hagytak bal kézzel enni. :)
 

2006 nyarán egyik kolléganőmmel Erdélybe kirándultunk. Munkahelyi poénnak indult az egész, aztán komolyra fordult és tényleg belevágtunk az utazásba. Vettünk vonatjegyet, foglaltunk szállást a neten és elindultunk. Előszezon volt még, június legeleje.
Első utunk Borszékre vezetett. Hajnalok hajnalán, még sötétben szálltunk le a vonatról. Félórát kellett várni a buszra, amely percre pontosan jött és a jegy ára is ugyanannyi volt, mint amennyit előzetesen írtak. A román sofőr nem problémázott a 'doi... borsec.. va rog...' tőszavakban eldadogott jegykéréssel. Csodás szerpentineken hajtottunk. Pirkadat után érkeztünk Borszékre.
Fáradtan, tanácstalanul álltunk a pályaudvaron. Vajon merre induljunk el? Hol lehet az utca, ahol a panziónk van? Borszék kísértetváros, az egykori fényes üdülőhelynek mára már csak a csontváza maradt. Sehol egy lélek, nem volt, akit megkérdezhettünk volna. Találomra elindultunk egyik utcán, amelyről aztán kiderült, hogy jó irányban van.
Csakhamar mellénk csapódott egy ló. Kantárral a fején, amúgy szabadon lófrált. Komótosan szedte a lábait előttünk és egészen a panzióig kísért minket.
Jobb fogadtatást nem is kaphattunk volna. Méltó nyitánya volt a Borszéken eltöltött három csodálatos napnak!
 

Régkori barátom, G. nagydarab (192cm, 110kg) pasas volt. Kopaszodó, rövidre nyírt hajjal, tekintélyt parancsoló külseje volt (van).
Egyszer történt, hogy pénteken felugrott hozzám, hogy elvigye a hétvégére kikészített hátizsákomat, ne én cipeljem. Elhozta a hátizsákot, majd felszállt a hatos villamosra.
A Móriczon szállt le, a végállomáson, és amikor felemelte a hátizsákot, egy rosszul becipzározott zsebből kiborult mindenféle női apróság, amolyan ömlesztve, ahogy Rékuc csomagolni szokott: bugyi, hajkefe, szájfény...
Utólag szegény G. mesélte, hogy rákvörös fejjel kezdte összeszedni a vilamos padlójáról a szétgurult cuccokat, amikor egy idősebb úr hozzálépett, odanyújtotta a csillámos szájfényt és elhaló hangon így szólt:
- Uram, a rúzsa...
(függöny)

Rögtön az első utam katasztrófával kezdődött - hogy is másként?
Első utam egy budapesti túra volt: indulás Malmö szombat reggel, alvás Drezda, vasárnap délelőtt Prágát útbaejtve, vasárnap 6-7 körül érkezés Pestre.
Drezdában még megvacsoráztunk, lefeküdtem aludni, majd éjjel 3 körül arra ébredtem, hogy sikoltozom a fájdalomtól. (Érdekes, hogy nem a fájdalomra ébredtem, hanem a saját hangomra.) Vesegörcs! Borzalmas fájdalom, hányinger. A recepció hívott egy taxit és bementem valami kórházba. Igazi keletnémet lepukkant hely volt, de nem érdekelt, berohantam a wc-re és elkezdtem hányni.
Mire kijöttem, már várt egy orvosnő (szombat éjjel, nagyvárosban, azért ezt soha nem fogom elfelejteni, hogy nem hagytak várni egyáltalán, örök hála érte). lefektetett, kikérdezett, ironikus módon vese alakú papondekli tálkát tartott a fejemhez, mert állandóan hánytam. Az ultrahang és gyorsröntgen (beöntés és kontrasztfolyadék nélkül) nem mutatott követ. Kaptam valami lóerős fájdalomcsillapítót, majd a doktornő közölte, hogy ez csak fájdalom, nem lehet tenni semmit. Nem bírtam válaszolni, de válaszként rávicsorítottam: egyszer fájna így neki is, mindjárt nem mondaná, hogy 'csak' fájás.
A fájdalomcsillapító hatott: ugyan nem múlt el a fájás, de a vesémet hasogató kések mérete valamivel csökkent. Ellenben rosszul reagáltam a szerre és elkezdtem görcsösen rángani, a kezeim-lábaim teljesen irányításomon kívül rángatóztak-remegtek, egy nővérke lefogott, hogy ne essek le az ágyról. Néztem a málló vakolatú plafont és egy ideig szentül meg voltam győződve arról, hogy itt fogok meghalni, ebben a leharcolt drezdai kórházban.
Persze nem haltam meg, a szer végül megszűnt hatni, kaptam valami mást, meg egy levélnyi kúpot, amit eltettem és arra gondoltam, inkább a halál, mintsemhogy én ezeket felpászítgassam magamnak oda. (Másnap délben már remegve számoltam a peceket, hogy teljen le a két kúp közötti előírt idő és adhassam már be magamnak a következőt. Hát igen.)
Olyan hat óra lehetett, mire a taxi visszavitt a szállodába. Fél nyolcra volt kitűzve az indulás tovább, nem feküdtem vissza, hanem letusoltam, hánytam, fogat mostam, összepakoltam a cuccaimat és lementem a buszhoz. Néhány utas már ott cigizett és látták, hogy nem vagyok túl jól. Induláskor bemondtam a mikorfonba, hogy sajnos nem érzem magam túl jól és nem garantálom, hogy teljesen a csúcson leszek aznap. Szerencsére az utasok megértőek voltak, de még nagyobb szerencse, hogy a sofőr jó fej volt. (Ő volt a norvég óriás a bazilikás postból.)
Indulás után nem sokkal bekómáztam és eszméletlenül feküdtem keresztben két ülésen. De. 11kor, Prágában ébredtem. A sofőr felakasztotta a mikrofont maga mellé és mesélt az utasoknak, mivel jól ismerte Prágát. De még azelőtt, a német-cseh határon, egyedül elvégezte az akkoriban szükséges rengeteg papírmunkát, ami az én feladatom lett volna.
Ezután némileg magamhoz tértem és bár még meg-meglátogattam a wc-t kúpot tenni és epét hányni, kicsit normálisabban éreztem magam és egész jól végigcsináltam a hetet. Természetesen azóta sem volt hasonlóan erős vesefájdalmam.

Néhány évadon át idegenvezetőként dolgoztam a Scandorama buszos utazási irodánál. Egyhetes buszos utak voltak, jellemzően Budapestre, Siófokra, Hévízre, de néha beugrott más úticél is. A budapesti út: 2 nap buszozás, 3 nap Pesten (ezalatt 6 program) és 2 nap buszozás vissza Svédországba. Útközben Drezdában szálltunk meg.
Nagyon jól szervezett utak voltak ezek, Drezdában a Holiday Inn-el volt szerződésünk, Pesten az egyik Ibis szállóval, a legapróbb pihenőhelyek is évek óta bejáratott helyek voltak, tehát megbízható, előrelátható utazások voltak. Kényelmes buszok és mindig jókedvű, aranyos utazóközönség, általában svédek és norvégok vegyesen, jellemzően 70 és 70 között, aránylag művelt és nyitott emberek, nagyon érdekelte őket minden újdonság.
A hévízi út hasonló volt, Hévizen az egyik négycsillagos wellness szállóban laktunk, itt sokkal kevsebb program volt (3 nap alatt 4db ha jól emlékszem) szóval bőven jutott idő a pancsizásra.
A balatoni út kicsit másmilyen volt, ez 9 napos út volt és útközben nem szálltunk meg, hanem 28 óra alatt utaztunk le Melmöből Siófokra. Elég húzós volt, de utána hat nap önfeledt üdülés, majd ismét 28 óra hazaút a busszal. Az utazóközönség itt fiatalabb volt, több volt a gyerekes család és a hangulat is valamivel lazább volt.

Imádtam csinálni ezt a melót, azóta is ez az a munka, amit a legjobban szerettem végezni. A folyamatosan felmerülő problémák megoldása, az utasok elégedettsége, meg persze az utazás, olyan hihetetlenül jó érzés volt, hogy a mai napig vigyorogva gondolok rá.
No meg ma már benőtt fejemlágyával bizonyára még jobban csinálnám. Dehát azok az idők elmúltak, az emlékek viszont megmaradtak szép számmal, úgyhogy csapjunk bele!

Drága bloghu üzemeltetők!
A mai napon folyamatosan 2-3 perces lehalásokkal, elérhetetlenséggel küzdött a blog.hu. Szép és jó az új reklámszabályzat, a belépett felhasználós újítás, de nem kellene először arra törekedni, hogy egy stabil rendszert toljatok a felhasználók popsija alá? Nem ez volna az elsődleges cél?
Csak mert pár naponta van ilyen lehalás és kezd egy kicsit túl gyakori lenni.

A 'mit is ettünk' post alatt sok ember emlékezett vissza a régi finom ételekről, amelyekkel feldobtuk a hétköznapokat, ünnepeket. Ezek közül válogatok most egy csokorékra valót, mindenféle koncepció nélkül, rapszodikusan. Akinek még eszébe jut valami, szóljon és a következő részben kiteszem :) az első részben a megfőzendő dolgokat, a másodikban a boltban kaphatókat gonodltam kibeszélni.

A zakuszka
Ez a csodakaja az egyik kedvencem; képes vagyok kanállal enni a borkánból (befőttesüveg). Amúgy kenyérre kenve eszik, de Nyugaton láttam már hasonló ételt húsok mellé, mintegy csatni gyanánt tálalva.
A zakuszka nem egyéb, mint paprika, hagyma, vineta (padlizsán) és olaj (néhol paradicsomlé is). A piros kápia vagy pritamin paprikát nyersen, héjastul ledarálják, a hagymát úgyszintén nyersen aprítják bele. A vinetát tűzön megsütik, héját leszedik, vagdalják és hozzáadják a paprikához, hagymához. Mindezt pár órán át főzik, majd dunszosüvegekben teszik, dunsztolják és kész is. Lehet paradicsomlevet is tenni hozzá, és sok helyen paszulyt (babot) is tesznek bele. A végén az egésznek egy kellemes narancssárgás vörös, élénk színe van, és az íze... mennyei. Érezni benne a füstös vineta ízét. Jó kis zakuszkalógia itt.

A puliszka
Egy másik kedvenc kajám, és mindenkinek ajánlom, aki még nem evett. A puliszka (divatos, olasz nevén polenta) nem egyéb, mint finomra őrölt kukoricadara. Ezt hagyományosan, vízben (leveskockával még jobb) kásának megfőzni mindössze pár perc munkája: a forró vízbe lassan engedjük bele a puliszkalisztet, folyamatosan kevergetve, majd gyakori keverés mellett hagyjuk megfőni-meglágyulni, míg a kívánt állagot eléri. van, aki szinte folyósra, van, aki keményebbre készíti. Fő, hogy a dara ne maradjon kemény, hanem szívja magába a vizet és lágyuljon meg.
A puliszkát sokszor ettük tejjel: forró puliszkára hideg tejet csorgattunk, fenséges lakoma. Ettük csípős, erős juhtúróval is, felülmúlhatatlan. Svédországban pedig sajttal rakott puliszkát készítettünk sokszor: egy jénai tálban (hőálló üvegtál) rétegezve puliszka, rászórva pár marék reszelt sajt, és így tovább, 3-4-5 rétegen át. Lerbe (sütő) téve, összerotyogtatva, savanyú vagy kovászos uborkával nagyon finom. Mostanában pedig csirkepaprikáshoz, pörkölthöz a kedvenc köretem.

Pirított gríz
Ha már prököltköret: a pirított gríz gyerekkorom kedvenc kajája volt. Még most is nagyon szeretném, csak valahogy nagyon rég ettünk... Olcsó, laktató - az egészségességére nem esküdnék meg, de nagyon finom!
BÚZADARA PIRÍTÁSA Végy búzadarát, ötödannyi olajat és egy - lehetőleg vastag falú - lábast. Az olajat hevítsd fel, majd szórd bele a grízt, s folyamatosan kevergetve, lassú tűzön pirítsd. Ha már zsemleszínűre pirult, folytasd a keverést és öntsd fel forró vízzel. (Jobb fokozatosan adagolni a vizet, mert csak annyi kell, amennyit a grízszemek felszívnak, amennyitől megpuhulnak, de még nem áznak el, nem ragadnak össze.) Ha a gríz megpuhult, előbb párologtasd el róla az esetleges felesleges vizet, majd vedd le a tűzről. (recept innen)

Miccs
Igazi román nemzeti eledel. Többféle húsból (bárány, sertés, marha) készül. A húsokat ledarálják, fűszerezik és kis hengerekké formálják. Kell bele szódabikarbona is. Parázson sütik, fogpiszkálóra szúrva, mustárral és kenyérrel, no meg sörrel kínálják. Minden majálison, ünnepélyen, turistahelyen megtalálható, de bármelyik román étteremben kérhetünk belőle. A Királyhágón van egy kis autós falatozó, ott nagyon finomat ettem a nyáron, frissen készült.

Vineta
... avagy padlizsánkrém. Nagyon sablonos erdélyi kaja, de tényleg mindenki ismeri, készíti és eszi. A vinetákat (minimum négyből érdems csinálni) parázson, tűz fölött jó szenesre kell sütni. Mi a panelben is csináltuk, szigorúan tárva nyitott ablakok mellett, a tűzhelyre vaslapot fektettünk és arra tettük a vinetát, úgy sült meg. Nem lett az a finom fafüstös aromája, de jó úgy is! Miután megsült, a héját le kell fosztani róla, ez igen pepecs munka, mert az utolsó tapadós kis fekete héjfecnit is le kell venni. Vizes kézzel, vizes tál fölött érdemes csinálni. Ezután a vinetát lapítóra (vágódeszka) tesszük és szigorúan fa bárddal teljesen simára kaszaboljuk. (Persze a modern rozsdamentes eszközöktől sem oxidálódik a cucc, mégis legjobb hagyományos fával dolgozni.) Ez is jó hosszadalmas meló. Próbáltuk turmixolni, de a gép olyannyira szétroncsolja a rostokat, hogy az ízélmény jó részét is magával viszi.
Az összetrancsírozott vinetához soksoksoksok, apróra vágott hagymát adunk és istenesen 'kikeverjük', jó sokáig a tálban, fakanállal, hogy krémes-habos legyen. Persze csak fakanállal, semmi csalás! Aki akarja, az házilag készített majonézt is tehet bele. Mi néha majonézzel, néha anélkül készítjük. Kenyérre kenve, jó vastagon, paprikával, paradicsommal a legfinomabb étel a világon.

Anyai nagyanyám és testvérei Marosvásárhelyen éltek, velük leginkább a nyári szünetben találkoztam. A hétköznapokban apám anyjával volt szoros a kapcsolat: iskola után általában hozzá mentem és ott lézengtem-játszottam-tanultam-teéptem az idegeit, amíg anyám értem nem jött délután.
Nagyim mélyen vallásos asszony volt, a vasárnapokat általában nálunk töltötte és vasárnap délután mindig kézenfogott és elvitt a hatórás misére (amely, nevét cáfolva, nem hat órán át tartott, hanem hatkor kezdődött) a lakásunkhoz közeli Szentpéteri-templomba.
Tulajdonképpen szerettem misére járni: már egészen pici koromtól tudtam a miserendet, tudtam, mikor kell felállni, mikor mit kell mondani, énekelni, mikor csendül fel az áldozati csengettyű ezüstös hangocskája. És igen szerettem prédikáció közben nézelődni a gyönyörűen kifestett templombelsőben. Az oltár fölött csodálatos angyalok voltak, mindegyik egy-egy planétát, csillagott hordozott a kezében, és szebbnél szebb ruhákat álmodott rájuk a mester. Egyik kedvenc elfoglaltságom volt arról ábrándozni, hogy ha választhatnék a pompás öltözetek közül, melyiket választanám.
Akkoriban a mise is kicsit más volt. Mindig volt orgonista és csudaszépeket játszott. A mise sok részét énekeltük, ezt a legtöbb helyen már nem szokás: az Uram Irgalmazz, vagy az Isten báránya részeknek szép dallamuk volt és orgonaszó kísérte - ma már a nagyobb templomokban is csak elhadarják-mormogják.
Kedvenc részem a perselyezés volt. Nem sokkal áldozás előtt két ministráns körbejárt a hosszú rúdon lógó perselyekkel. Ezek gyönyörűséges, sötétvörös bársonyból készült szütyők voltak, patinás sárgaréz tetővel, amelyen díszes perselynyílás volt.  Mindig volt nálam egy háromlejes, ezt pottyantottam bele büszkén a perselybe, ahol szívremegtetően szép hangot adott ki: az ezüstös, tompa  puffanás mindig egy kincstárban heverő pénzhalmot juttatott eszembe.
A templom minden vasárnap tele volt, az áldozáskor két hosszú sor kígyózott az oltár előtt. Mise után pedig - az elbocsátó zsoltár utolsó akkordjai által kísérve - élénk terefere kezdődött a templom előtti kis téren. A panelrengeteg közepén szinte csodálatos módon megmaradt kis templom jelenléte (még mindig áll, sőt szépen felújították) többféleképpen szolgált lelki táplálékul az embereknek.

Kicsit elkanyarodva a gyerekkortól (hamarosan lesz visszakanyar) hirtelen eszembejutott az az emlékezetes alkalom, amikor akkori kedvesem meglepetés gyanánt főzött nekem vacsorát. Akkoriban angoltanárként dolgoztam cégeknél, és valahol az istenhátamögött, Kőbányán tartottam épp órát. Ő hamarabb hazaért és nekilátott az ételnek.
Épp befejeztük az angolt a srácokkal, pakoltam el a könyveimet, amikor megcsörrent a telefonom. G. volt az, a párom.
- Figyi, ha hazajössz, ne ijedj meg a szagtól, jó? Már szellőztetek.
Ettől a mondattól rögtön megnyugodtam, képzelheti a nyájas olvasó. Végül hazaértem és kiderült, mi történt. G. csirkét sütött, és mellé rizst akart főzni. Sima zacskós rizst. Elolvasta a dobozon lévő utasitásokat, és ezeket követve két zacskó rizst feltett főni egy kis sóval és össz vissz 3dl vizzel. A drágám ugyanis valamiért 1.5 deci vizet olvasott zacskónként, mint helyes vizmennyiséget a főzéshez. Szóval feltette főni a két zacskó rizst, annyi vizben, amennyi még csak el sem lepte a zacskókat (hogy ez hogy nem tűnt fel neki, máig rejtély), és bement a szobába tévézni.
Sűrű fekete füstre rohant ki: a pár kortynyi viz pillanatok alatt elpárolgott (fogadjunk, hogy fedőt sem tett rá?) és a műanyag zacskó szépen ráolvadt a lábas aljára, gyönyörűen bevonva a rizsszemeket is.
Szerencsére tél volt, hideg, a nagy nyitott ablakokon hamar kiment a füst. És G. becsületére váljék, hogy mire hazaértem, a leégett lábas elmosogatva diszelgett a szekrényben és egy másikban már rotyogott a tűzhelyen az új adag rizs. És a sült csirke mennyei volt.

Akkoriban még töltőtollal irtunk. Nem ám patronossal, hanem kis gumitömlőbe felszippantóssal. Tintásüveg, töltőtoll, itatós papir mindig volt nálunk. Talán tintásüveg nem mindennap - többnyire otthon tankoltuk meg a tollat előző este. Még mindig érzem az orromban a tinta savanykás illatát és hallom a tollhegy halk kapirgálását a papiron.
Az itatóst nagy ivekben árulták, ebből vágtunk le egy-egy kisebb darabot és hordtuk mindig a füzetünkben. Porózussága révén remek játékszer is volt unalmas órákon: különféle mintákban itattuk fel vele a tintát, keresztül-kasul lyuggattuk a tollheggyel, amig a tinta kerek kis tavacskákat mart a közepébe. Aztán piszkálhattuk ki az itatós felázott szálkáit a tollhegyből. Minden nap tintás kézzel mentünk haza, kisdiákok. Mivel balkezes vagyok, mindig extra tintás volt a praclim, hiszen nem várhattam meg, amig a tinta megszárad - balról jobbra haladva bizony szétkentem a papiron száradó fölösleget. EMiatt ma is nagyon megválogatom a tollaimat: csak olyat veszek, amelyben azonnal száradó zselé vagy tinta van, nehogy egy oldalnyi körmölés után fekete maradjon a kezem.
Emlékszem, volt Pic vagy minek hivták a tintakiszedő port. Csak rá kellett hinteni az irásra és azonnal elhalványult. Kis tasakokban árulták, mint a vanilincukrot. Kézlemosásra is használtuk.
Vajon még lehet itatós papirt kapni?

Gyerekkoromban mindig nagyon takarosan jártam. Apai nagyanyám varrónő volt, olyan igazi régivágású, aranykezű kézműves mester, akinek munkában megöregedett kezei alól egymás után kerültek ki a remekbe szabott ruhák. Régi, lábbalhajtós Singer varrógépe volt, és a gyönyörűség netovábbja, minden jutalmak legpompásabbja volt, amikor odaülhettem varrni egy kis rongydarabra.
Ennek köszönhetően mindig voltak szép ruháink, nővéremtől is sokat örököltem, tehát igazán nem lehetett panasz az öltözékemre. Amúgy sem voltam egy finnyás gyerek, amit anyám reggel kikészített, azt fakszni nélkül felvettem, nem volt olyan, hogy 'ez a blúz nem tetszik', eszembe se jutott volna megkérdőjelezni az aznapi választást. (Volt persze néhány kimondottan kedvenc ruhám, főleg a nagyanyám által varrott, szebbnél szebb anyagból készült, bőszoknyás kis nyáriruháim.)
Volt viszont egy kabát, amely éveken át szolgált gyűlöletem tárgyául. Ez egy hosszú, lábszárközépig érő, barna télikabát volt, vattával bélelt, steppelt kabát. Hosszú, kötött patent volt a csuklójánál, sőt még kapucnija is volt neki - még a gombjaira is tisztán emlékszem. Zimankós, téli reggeleken külön műsorszám volt felvenni a kabátot, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem a végzetemet. (Persze csak azért tudtam reggelente közelharcot vívni anyámmal, mert apám már korábban elindult dolgozni és nme volt otthon, hogy csendet parancsoljon. Ilyen komisz voltam.)
Akkoriban nővérem a Város Peremén-t olvasta és én is bele-belenéztem. Bár még kicsi voltam a könyvhöz, annyit megértettem, hogy József Attila gyerekkoráról szól, és hogy nagyon szegények voltak. Valamiért a költőt úgy képzeltem el, hogy hosszú, barna kabátban bandukol a hideg, szeles utcákon, és a gyűlölt kabátot legott elneveztem József Attila-kabátnak. Szegény JA valószínűleg örült volna, ha egy olyan kabátot hozzávágnak, de ezt én akkori helyzetemben nem kívántam értékelni.
A helyzeten úgy próbáltam javítani, hogy indulás után azonnal letoltam a kapucnit, hogy legalább a fejem ne legyen barna. Ezt persze gyakori meghűlésekkel honorálta a szigorú kolozsvári tél...

Kolozsváron, a Brassai líceumba jártam iskolába. Ez egy nagy, magyar iskola volt. A magyar iskola annyit tett, hogy alapjában véve magyarul voltak a tantárgyak, csak néhány tantárgy volt románul, és persze volt románóra is. A történelem már az egészen alsó osztályoktól kezdve románul volt, és a felsőbb osztályokban egyre több tantárgyat kellett románul tanulni. Az osztály teljesen magyar volt, magyar tanítónénivel. Négy évet töltöttem a Brassaiban, ezalatt az osztályunk létszáma végig 40 és 42 körül mozgott. Természetesen szombaton is volt iskola, de csak délig.
A Brassairól rengeteg emlékem van, sőt fotókat is fogok publikálni (karácsonykor, ha sikerül megtalálnom őket valamelyik backup DVD-n, de jönnek! Régi Brassaisoknak üzenem, hogy pont ugyanúgy néz ki és az illata is ugyanolyan, mint régen.) Ez a post az egyenruhákról fog szólni.
Minden ősszel nagybevásárlást tartottunk egyenruhákból. Az egyenruha egy sötétkék-fehér pepita kockás, hosszú ujjú köpeny volt, fölötte sötétkék, pántos kötény. Anyám mindig nagyon ügyelt, hogy pamutból és ne műszálból készült egyenruhát vehessen. A köpenyre szabad volt saját fehér gallért tenni, ezt nagyanyámék gyönyörűen szabott, horgolt csipkével díszített gallérok gyártásával támogatták.
A nyakban természetesen pionírnyakkendő volt: piros, és a szélén a román trikolor színei egy vékony sávban. Egy műanyag gyűrűvel kellett összefogni. Ez a gyűrű mindannyiunk utálatának tárgya volt, mert mindig elszórtuk és mindig keresni kellett.
A kötény felső szegélye a különböző kitüntetéseknek adott helyet. Nekem volt egy rakás ilyen kitűzőm és imádtam őket: a zeneiskolai tanuló, a kiváló tanuló, a csoportvezető, a szabvány pionír... mindig magamra aggattam, amit csak lehetett.
De a legnagyobb gyönyörűség a pionírruha volt. Ez egyfajta társasági egyenruha volt, szüleim utálták, én imádtam - mit törődtem a mögötte rejlő ideológiával! Nagyon takaros egyenruha volt: fehér pilótaing, sötétkék rakott szoknya, fehér harisnya, fekete lakkcipő - és egy nagy, cifra, román címerrel díszített csattos öv! (Nem csatos, hanem csattos, caskazértis.)
 Minden hétfőn pionírnap volt, amikor ebben az egyenruhában bandukoltunk iskolába. A pilótaingre azért volt szükség, mert ilyenkor kiaggathattuk a zsinórjainkat is. Nekem volt egy csoportvezető zsinórom (piros) és egy rövid ideig osztagvezető zsinórom (sárga - vagy esetleg fordítva volt és a csopvez zsinór volt sárga, de ez teljesen mindegy).  Makkos fonott selyemzsinór volt, sajnos nem találtam róla képet, de a transindexen rábukkantam egy pioníregyenruhás kislányra. Innen jut eszembe, hogy hajpánt is kötelező volt. Hatalmas divat volt a műtüllből készült hatalmas copfrózsa is, legnagyobb fájdalmamra anyám ezt ízléstelennek tartotta és mereven elutasított minden műtüllrózsa iránti törekvést.
A felső osztályos lányoknak - talán hatodiktól felfelé? más egyenruhájuk volt: egy sötétkék zubbonyszerű ruha, alatta pamut blúzzal. A ruha eredetileg térdig ért, de a lányok általában sokkal rövidebbre szabatták, ezáltal igazgatói intést reszkírozva. Természetesen nem volt szabad sminket, körömlakkot, színes tiritarka ékszereket, bizsukat viselni - ezt sem tartották be, hiszen a nyolvanas években dúlt a színes műanyag karperecek és fülbevalók borzalmas divatja.
 

A nyolcvanas évek Romániájában tomboló nyomorról már egész legendakör, viccgyűjtemény forog közszájon. Jómagam nagyon kettős érzelmekkel viseltetek eziránt. Mert bár tény, hogy objektíve nézve nagyon szegények voltunk, ezt soha nem éreztem.
Az élelmezés nehézségeiről – és szépségeiről – már írtam. Egy másik szempont az energia volt. Mivel bölcs vezetőnk takarékossági programot hirdetett, sokszor előfordult, hogy nem volt fűtés, melegvíz, vagy hosszú órákra 'elvették a villanyt'. Volt rá példa, hogy felfordított fazék tetejére állított gyertya fényénél írtuk a házi feladatot. Szüleim mérsékelten voltak elragadtatva ettől a megoldástól, de én nagyon hangulatosnak és egy picit kalandosnak tartottam és titokban örültem, amikor a villanymegvonás miatt sejtelmes félhomályba borult a lakás. Olyan is volt, hogy az apu által a harmadik emeletre kézben felcipelt autóakkumulátorból nyert áram gyújtott ki egy árva villanykörtét, az volt az össz világítás a lakásban. (Elektromos szőnyeg, ugye, SZF? Ó, egek!)
A világítás kevésbé volt kritikus, mint a fűtés néha teljes hiánya. Volt, hogy négyen bújtunk össze szüleim nagy ágyában, jól felöltözve, sok paplan alatt, mert téli éjszaka fejében nem volt fűtés. Volt két pici villanyrezsónk, kb akkorák, mint egy kisebb házimozirendszer mélynyomó doboza. Amikor volt áram, ezekkel fűtöttük a hálószobát.
A melegvizet anyu rutinosan fazekakban melegítette minden hajnalban a reggeli mosakodáshoz. Amikor villanyunk sem volt, egy gázpalackra kötött főzőlapon. Sokszor az esti fürdéshez is. Amíg kicsi voltam, nővéremmel együtt fürödtünk a kádban, iszonyú vízicsatákat vívtunk és hajbakaptunk a sárga kacsán, miközben apu behozta a következő fazék melegvizet. Ha jól emlékszem, fürdés (zuhany akkoriban nem volt divat, csak arra használtuk, hogy fürdés után lemossuk a habot) kétnaponta, hajmosás négynaponta volt. Reggelente pedig lavórból való mosakodás – a konyhában, amit anyu befűtött, mire felkeltünk (Réka, kelj már fel, már megy a falurádió!!! – fél hétkor keltem, a recsegős magyar rádióban ekkor kezdődött a Falurádió, ez volt a szignál, hogy ideje kimászni az ágyból). Amikor volt áram, bekapcsolta a lert (sütő), kinyitotta az ajtaját és így finom meleg lett a konyhában, lehetett mosakodni, öltözni, reggelizni, hajat fonni, pionírnyakkendő gyűrűjét őrjöngve keresni, majd a nyakkendőt szitkozódva befőttesgumival összefogni, iskolába elrohanni.
De jó is volt!

Gyerekkorom egyik meghatározó tényezője a jegyrendszer volt. Nem azért, mert annyira érzékeltem az élelmiszer szinte teljes hiányát dulcse országunkban, hanem mert a jegyek gyönyörűséges, színes papírcetlik voltak, amelyeket – lejártuk után – remekül lehetett csereberélgetni.Hirtelen emlékezetből megpróbálok felsorolni, amennyit csak tudok: tojás, hús, baromfi (ez a kettő valóban külön volt?), kenyér, olaj, cukor, vaj. Magyarul minden alapvető élelmiszer és minden, amiből főzni vagy sütni lehet. Az adagok nem voltak túl bőkezűek – emlékszem, anyám néha kért eggyel több veknit a pékségben; általában kapott is. Sok köszönet persze nem volt a félszáraz, pimpós kenyérben, de megettük, mert nem volt más.
A hússorokról mindenki hallott. Mivel főre adták, sokszor kellett nekünk, gyerekeknek is sorbaállni. De nem szabad azt hinni, hogy az ember fogta a kis húsjegyét, besétált egy mészároshoz és elhozta a heti vagy havi adagját. Egy nagy túrót. A hír, hogy melyik boltban fognak 'osztani' (ez volt a szakszó) húst vagy csirkét, szájról szájra terjedt, és a sor néha már az osztás napját megelőző estén kígyózni kezdett a bolt előtt. Egész stratégia alakult ki az emberekben: vitték a tábori széket, a termoszt, a pokrócot, a kötést. Könyvet nem vittek, mert úgyis mindenki beszélgetett egymással. iPod Touch-ot sem.
A nyitást követő dulakodás, tolongás, a mócsingos, zsírnakvaló húscafatokért való kétségbeesett versengés részleteire nem tudok kitérni. Egyrészt, mert hálistennek nem kellett részt vennem benne, másrészt még mindig egyfajta dühvel vegyes szégyennel tölt el, hogy embereknek így kellett küzdeni a betevő falatért, méltóságukból kivetkőzve, éhes falka módjára viselkedve.
Érdekes mód az üresen kongó üzletek, a legendává vált hússorok mellett sem éreztem soha, hogy szegények voltunk. Mert nem voltunk, akkor sem, ha mai szemmel nézve nyomorogtunk, de erről bővebben egy másik postban.

 Nagyanyám minden ősszel fantasztikus mennyiségű lekvárt, kompótot, befőttet 'rakott el' (bár minden évben megesküdött, hogy nem csinál több kajszibarack dzsemet, soha nem tagadta meg a családjától ezt az aranysárga, aromás, illatos finomságot), napokat töltött a konyhában. Hogy a tekintélyes mennyiségű cukrot honnan teremtette elő – rejtély. Ritka volt továbbá az a hétvége, amikor nem került valamilyen sütemény (vagy ahogy Erdélyben mondjuk, tészta – a tésztát mi laskának hívjuk) az asztalra. Az egyszerű almástészta (lepény) mai napig kedvencem. Finomakat ettünk, bár nem mindennapra jutott húsos étel, de nem is igényeltük. Káposztás, krumplis laska, krumplileves, tejbegríz - sőt, tejbelaska is, amit ma ugyan meg nem ennék, akkor viszont imádtam. A család minden nőtagja remekül főzött – és sütött. (A családunkban ezért a mai napig hallatlan dolog a bolti sütemény, torta: minden otthon, a nulláról készül.) Tízóraira sokszor csak vajas kenyér jutott – néha úgy, hogy szüleim előző este nem ették meg a kenyér utolját – de mindig került mellé alma, szőlő. És az iskola büféjében sokszor volt egészen frissen sült, forró, foszlós kifli, három lejért darabja. Ebből a célból mindig volt nálam három lej. Vagy esetleg két lej egy 'békára', egy kétes eredetű, zöld színű bevonattal díszített rumaromás édességre, amely minden gasztronómiai élvezetek netovábbját jelentette a nagyszünetben.
A következő post a piacról fog szólni. Addig pedig elmélázok azon, SZF és sorstársai hogy boldogulnának az igazi szegénységben.

Talán ezért szeretem a temetőket. Gyerekkorom kedves emléke a halottak napja, a temetőlátogatás. A napot a családban fontos tanácskozások előzték meg: hol van ennek vagy annak a sírja? Jobbra kell kanyarodni a propellernél? És a harmadik vagy negyedik ösvény vezet a sírhoz? Ezen mindig volt egy kis vitatkozás, de azért rendszerint megtaláltuk, akit kerestünk.
Maga a világítás gyönyörű volt. A hideg, csupasz fás alkonyban felragyogott a hatalmas temető. Majd' minden síron gyertyák (akkoriban még nem volt teamécses, apró vékony gyertyákat vittünk), fenyőágak. Mindenütt fenyő-és virágillat. A bejáratnál sült gesztenyés ácsorgott és hát hogyne kaptunk volna a forró finomságból :)
A sirokhoz vezető út igy valóságos mesekalanddá vált. A sziporkázó gyertyafény egészen megvilágitotta a temetőt. Emlékszem, egyszer ropogós friss hóban gyalogoltunk felfelé...
Világitás után pedig hazatérve, lerben sült krumpli, vajjal, forró teával. Akkoriban hirét sem hallottuk a Halloweennek, mégis sokkal hangulatosabb volt...

Sokat repülök, sok emlékezetes repülőútról tudnék mesélni. De az egyik kedvenc reptéri emlékem tavaly tavaszról származik. Nővéremhez mentem látogatóba Amerikába. Az útvonal: Budapest - New York JFK - Washington. Sógorom emlitette, hogy mennyire szeretne egy üveg fütyülős barackot (ami szigorúan véve nem pálinka, valamiért mégis nagyon izlik neki). A repülőre ugye nem engednek fel folyadékot, a bőröndben pedig a törésveszély miatt nem akartam utaztatni az üveget. Viszont a tax free-boltban vásárolt áru felvihető a fedélzetre, tehát Ferihegyen vásároltam egy üveg fütyülős barackot és beszálltam.
New York-ba érkezve kellemetlen meglepetés fogadott: nem engedték tovább az italt a belföldi járatra! Hiába volt a ferihegyi személyzet által lezárt tasakban az üveg, a biztonsági szolgálat szerint átszállás után már a reptéri boltokban vásárolt folyadék sem vihető fel a gépre. Vagy elkobozzák - mondták -, vagy adjam fel poggyászként, a bőröndök közé.
Persze nagyon morcos lettem, hiszen erről a szabályzatról nem tudtam. Könyörgés, igérgetés, fenyegetőzés, szépennézés, zokogás - semmi nem lágyitotta meg a szigorú biztonsági alkalmazottak kőszivét.
Nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam elkoboztatni a nedűt, amit a hosszú úton magammal cipeltem. De poggáyszként feladni éppoly reménytelennek tűnt. Halkan szidtam a terroristákat és egész pereputtyukat, amiért igy megnehezitik az egyszeri utazó dolgát, amikor odajött hozzám két katona. Ormótlan bakancsukban olyan halkan osontak elém, hogy csak akkor vettem észre őket, amikor már fölöttem tornyosultak. Egy fehér és egy latino fiatalember, terepszinű gyakorlóegyenruhában, bakancsba betűrt nadrággal, állig felfegyverkezve - a géppuska nem a hátukon lógott keresztbe, hanem kézben tartották. Meglehetősen tiszteletet parancsoló látványt nyújtottak, megszeppenve pislogtam fel rájuk, attól tartva, hogy mindjárt elhurcolnak, airport rage gyanújával.. De mint kiderült, kedélyes legények voltak, félnivalóm nem volt.
Hallották a szóváltást - mondták -, kiváncsiak lettek, mi az a nagyon fontos üveg a tasakban. Mutattam, hogy magyar specialitás, sógoromnak viszem, illetve vinném, ha azok a gonosz biztonságiak...
- Sebaj - mondta az egyik -, bontsd ki és megisszuk együtt!
Ezen aztán egy darabig elnevetgéltünk, majd komolyra forditva a szót tanácsolták, hogy adjam fel poggyásznak az üveget. Are you kidding me - méltatlankodtam - az ötvenfontos bőröndök között mennyi maradna belőle?
- Nyugalom, megoldjuk - nyugtatott az, amelyik az italozást is javasolta.
Közrevettek és elkisértek egy félreeső pulthoz, ahol egy öreg néger pakolgatott túlsúlyos, túlméretezett és egyéb, nem szabvány méretű poggyászt. Megkérték, hogy csomagolja be nekem az üvegemet, mert fel kell adni.
Az öreg betekerte néhány réteg újságpapirba a fütyülőst, majd egy cipősdoboz méretű kartondobozba tette, a filmekből is ismerős ezüstszinű duct tape-el leragasztotta és a kezembe nyomta. A katonák láthatták az arcomon a mélységes bizalmatlanságot az ötlet iránt, mert nevettek, és közöltél, hogy it's gonna be alright. Elbúcsúztam a derék katonáktól, a check-in pulthoz fáradtam és feladtam a röhejes csomagot. Még egy Fragile cimkét sem kapott szegény. Fájó szivvel néztem, ahogy eltűnik a szalagon...

... és bő két órával később alig hittem a szememnek, amikor egy másik szalagon, immár Washingtonban, tökéletes, sértetlen állapotban megjelent a világjáró fütyülős barack.

 

Egyik kedvenc helyem a világon a Szent István-bazilika. Akkortájt adták át felújitva, amikor Pestre költöztem. Ámulva jártam körbe az aranyozott, vörös márványos ragyogást. A rajongás a mai napig tart, nem tudok úgy bemenni a templomba, hogy ne venne körül valami varázslatos érzés. Mintha a Teremtő jelenlétét érezném az aranyló párás fényben fürdő szentélyben. Sok templomban jártam már, de egyikben sem ilyen erős ez a magasztos érzés.

Egy kedves emlék is fűződik ehhez a templomhoz. Még idegenvezető koromban történt. Egy norvég sofőrrel együtt dolgoztam pár hétig és nagyon összebarátkoztunk, közel kerültünk egymáshoz. Amikor a vendégeknek szabad program volt, mi együtt lógtunk, sülve-főve együtt voltunk. Óriási ember volt a norvég, szőke, göndör hajjal és mindig mosolygós, gyermekien őszinte arccal. Egy budapesti út során a vendégeknek szabad délutánjuk volt, mi pedig a Belvárosban mászkáltunk. Amikor a Bazilika elé értünk, be akartam menni.
- Nem megyek - mondta a norvég -, micsoda butaság, nem vagyok én vallásos ember.
- Gyere csak - erősködtem -, meglásd, tetszeni fog. Ha nem egyéb, az épület biztosan.
Vonakodva velem tartott, bementünk. Már ekkor láttam rajta, hogy őt is megérintette a genius loci. A templom majdnem üres volt, fenséges csend honolt és mindent beboritott a világos, puha fény. Szótlanul jártuk körbe, majd leültünk. És mintha erre várt volna a mester, fölöttünk megszólalt az orgona. Valami egyszerű és végtelenül szomorkás darabot játszott - annyira letisztult volt, hogy talán Schlick vagy valamelyik korabélije lehetett a szerző.
A mester sokáig játszott és mi sokáig ültünk és hallgattuk. Egy hosszabb szünet közben csendben kilopóztunk a templomból; ideje volt visszamenni a buszhoz. A norvégon láttam, hogy nagyon meghatotta a látogatás. Tőle szokatlanul csendesen viselkedett, majd pár perc múlva kibökte, mennyire hálás, hogy rábeszéltem a templomra. Úgy érzi - mesélte -, hogy valami megváltozott benne és erre a napra nagyon sokáig fog emlékezni.
Jópár év telt el azóta, már nem tartjuk a kapcsolatot, de remélem, az én kedves norvég óriásom is ugyanolyan örömmel emlékszik vissza erre a délutánra, mint én.

nmi-nek szeretettel

Mi más lehetne emlékeim központjában, mint imádott Budapestem, életem nagy szerelme?
A fotó cime: A leghidegebb nap. Valóban ez volt a tél leghidegebb napja, 15-20 fok alá kúszott a hőmérő higanyszála.
Pár nappal korábban utaztam át a Margit-hidon és néztem a fenséges, jeges csendbe zárkódött sima viztükröt és a felkelő nap aranyfényében fürdőző panorámát. Megfogadtam, hogy ezt megfotózom szépen. Másnap korán keltem, cudar nehéz volt elhagyni a meleg ágyikót, de muszáj volt, hogy még napfelkelte előtt odaérjek és a megfelelő fények megérkezte előtt belőjem az expoziciót.
Reggel fél hétkor már a hidon voltam. Piszkosul jeges szél fújt, az ujjaim elgémberedtek. A gépet - hogy ne merüljön le az akksi és a váz se lassuljon be a hideg miatt - a kabátom alatt melengettem. Még sötét volt. Vártam a hidegben, hogy felkeljen a nap és meglássan újra az aranyszinben fürdő várost.
Kegyetlenül csalódtam: aznap reggel valami nyálkás ködszerűség volt a levegőben és aranyfénynek se hire, se hamva. Nagyon bosszús voltam, de azért lőttem néhány felvételt. Nehéz volt a félhomályban stabilan tartani a gépet, mert reszkettem a hidegtől a majdnem egyórás ácsorgás után. Exponálás után mérgesen a táskában vágtam a gépet és elvonultam dolgozni.
Otthon láttam csak, hogy a 'ha nincs ló, jó a szamár is' alapon kattintott képből egészen pofás, sejtelmes-jeges-fagyos hangulatú fotó lett. Azóta nekem is egy kedves emlékké vált, persze csak azután, hogy elgémberedett tahjaimat felmelengettem - beletelt pár napba :)

2002 őszén költöztem Pestre. Elkezdődött az egyetem. A BME-re jártam, a menzán kajáltunk a csoporttársakkal.
Még az első héten történt. Evés közben valami megakadt a torkomon. Nyeltem egy nagyot, ettem egy kis kenyeret és ettünk-beszélgettünk tovább. De a szúró fájás a torkomban nem akart alábbhagyni, egyre erősödött. A kolleginák mondták, menjek el az egyetemi rendelőre, nézzen meg az orvos. Adtak egy útbaigazitást, elindultam. Nagyon csini voltam, fekete térdfölöttig érő szoknya, fekete kötött harisnya, fekete pulóver és fekete magassarkú volt rajtam - ez később fontos lesz.
Már nagyon fájt a torkom, de hiába bolyongtam körbe a hatalmas BME területet, a rendelőt nem találtam. Az órák már elkezdődtek, kihalt volt minden. A sirás kerülgetett, amikor végre megtaláltam. Az orvos készitett egy gyors röntgent, de nem látott semmit a torkomban. Látta rajtam, hogy erős fájdalmaim vannak, ezért elküldött a Szent Imre kórházba. FOgalmam sem volt, merre van, és a doki útbaigazitására sem igazán tudtam figyelni, annyira fájt már az izé a torkomban. Valahogy elindultam, a megállóban szerencsére segitett egy néni és eljutottam a kórházba. Ott közölték, hogy felküldenek egy endoszkópos vizsgálatra, de várni kell, mert soron kivül érkeztem és csak egy doktornő van bent.
Miközben várakoztam, felhivtam Aput Svédországban. Egyedül volt otthon, anyám épp nővéremet látogatta meg Amerikában (később ez is fontos lesz). Apunak már sokszor csináltak gyomortükrözést, már gyakorlott volt a 'csőnyelésben', egy kicsit kifaggattam, milyen: fog-e fájni nagyon? hánytatós? Megnyugtatott, hogy a torkot érzéstelenitik, nem fáj, egy kicsit kellemetlen, és nem valószinű, hogy hányni fogok. Ebben egy kicsit megnyugodtam és vártam tovább. Szereztem egy műanyag poharat és a számban összegyűlő nyálat abba köpködtem diszkréten, mivel a fájdalom miatt már nem birtam nyelni.
Végül szólitottak és bemehettem. A doktornő csodálatosan elegáns jelenség volt, egy szép, ötvenes nő, kifogástalan fehér köpenyben, alatta szép ruha, smink, szemüveg aranyláncon a nyakában. Rendkivül kedves volt, az asszisztensnővel egyetemben, megnyugtattak, vigasztaltak. Lefeküdtem a vizsgálóasztalra, érzéstelenitőt fújtak a torkomba és ledugták a csövet. Mondták, nyeljek nagyot. Nyeltem.
Onnantól kezdve sugárban hánytam le a szép doktornőt és az asszisztensnőt egyaránt. Becsületükre váljé, arcuk se rezzent, egy további ledugott műszerrel gyorsan és szakszerűen eltávolitották a torkomba fúródott pici csontszilánkot, utána le is törölgették a pórul járt pulóveremet is. Alig győztem szabadkozni, de kedvesen elháritották, nem tehetek róla, mondták.
Letámolyogtam a recepcióra és mentem volna haza, de a recepciós hölgy utánamkiabált.
- Maga nagyon fontos ember lehet - mondta - amig fent volt, az egész világból telefonáltak és kérdezősködtek maga után.
És a kezembe nyomott egy hosszú listát, tele nevekkel, telefonszámokkal. Magyarország, USA, Svédország, Japán... Értetlenül bámultam rá. Később kiderült, mi történt: miután beszéltem vele, apám tárcsázta nővéremet és anyámat Amerikában. Épp házon kivül voltak, ezért apám a következő üzenetet hagyta nekik: 'Réka a kórházban van, mindjárt operálják'. El lehet képzelni nővérem és anyám arcát, mikor hazaérve ezt találták az üzenetrögzitőn. Azonnal telefonáltak a kórháznak és minden magyarországi ismerősnek, hogy deritsék ki, mi történt. Az egyik ilyen ismerős Japánban volt, de onnan is betelefonált a kórháznak.

Végül kijutottam a kórházból és felültem a hetes buszra, amely hazáig vitt. A Blaha közelében béreltem egy nagyon helyes garzont. Irtóra örültem, hogy hazajutottam. Az összes ruhámat levettem és bedobtam a mosógépbe - szerencsére minden fekete volt. Elinditottam a gépet, letusoltam és főztem egy teát. Épp teáztam és tévéztem, amikor  pop - elment az áram.
Mit tesz ilyenkor egy talpraesett nő: telefonáltam az ELMŰ-nek, hogy áramszünet van, mi történt? Nem tudták, de másnapra igértek egy szerelőt. Mivel már sötét volt és fáradt voltam, úgy döntöttem, lefekszem és kipihenem a nap fáradalmait. Már feküdtem, amikor eszembejutott a ruha a mosógépben. Gondoltam, kiszedem, ne maradjon éjszakára a mosógépben.
A sötétben kibotorkáltam a fürdőbe, kinyitottam az elöltöltős gépet és velőtrázó sikolyt hallattam, amint a tizenhuszon liter jéghideg viz a lábamra zúdult. Megfeledkeztem arról, hogy akár épp vizzel tele is lehet a gép, amikor elment az áram.... Nagyon csúnya szitkozódás közepette kivettem a ruhát, belehajitottam a kádba és lefeküdtem.
 

Másnap Apu telefonált, hogy hogy vagyok. Elmeséltem neki az éjszakai áramszünetes kalandot. Apu hallgatott, de hallottam rajta, hogy kerülgeti a nevetés.
- Menj ki a kapcsolószekrényhez - mondta - és nézd meg, találsz-e ott egy fekete billentyűt.
- Igen, látom.
- Most lefele van, ugye?
- Aham.
- Kapcsold fel.
... És visszajött az áram, én pedig agyvérzést kaptam, amiért ennyire hiábavalóan ment tönkre az estém.
Kiderült, hogy csak egy biztositék ment ki, de erre nem gondoltam, mivel a mi régi házunkban akkor még régifajta biztositószekrény volt, a nagy fehét kerámia biztositékokkal, amelyeket nem tudtam cserélni. Ezt az újfajta berendezést nem ismertem.

Ma már jót nevetek azon, hogy milyen szerencsétlen nap volt. De akkor bizony nem éreztem át a helyzet komikumát :)

Akkoriban kezdett elterjedni szélesebb körökben is a netes ismerkedés. Pár hónapja laktam Pesten, még nem sok embert ismertem és sokat lógtam egy közeli netcaféban, ahol az otthoni ismerősökkel msn-eztem. Egyik nap az előttem netező ember megnyitva hagyott egy magyar chat oldalt. Kiváncsiságból bejelentkeztem és hamar odaszoktam, jó volt fiatal magyarokkal beszélgetni. Egy sráccal különösen sokat dumáltunk. Abszolút semmi udvarlás vagy flört nem volt közöttünk, a világ dolgairól beszéltünk és mivel újonc voltam az országban, mesélt a magyar zenéről, filmekről is., meg egyebekről, ami nekem újdonság volt.
Egyik este ő levert volt, én pedig tele voltam energiával, mivel végre elérkezett a tavasz. Rájöttem, hogy sétálhatnékom van, és megkérdeztem, van-e kedve sétálni jönni velem a Várba. Utólag nagyon megrémültem, hogy mit tettem - talizni hivtam egy srácot, a neten, ÉN??? Mi ütött belém? Hát tavasz volt :)
Megbeszéltünk egy időpontot, azt hiszem, csütörtöki napra, este hétre. Nagyon izgultam, sőt féltem is egy kicsit. A Moszkván beszéltük meg, azt mondtam, jöjjön a metró bejáratához. Ravasz csel volt, mert kitaláltam, hogy korában érkezem, felmegyek oda, ahol a Várbusz indul és messziről meglesem, hogy kicsoda-micsoda, egyedül érkezett-e, stb. A terv valóban ravasz volt, de amikor felértem a kis magaslatra, rájöttem, hogy az egész Moszkva téren kb. az az egyetlen hely, ahonnan nem lehet rálátni a metróbejáróra. Ennyit a ravasz terveimről. Nem volt hát mit tenni, lementem, hogy vaktában találkozzam egy ismeretlennel.
Végül nagyon jól telt a tali, és a tavaszi langyos-balzsamos levegő is megtette a magáét. Két és fél évig voltunk együtt és még mindig jó barátok vagyunk :)

Életem első friss fügéjét Olaszországban ettem. 1992 volt és egy nagy villa egyik emeletét béreltük egy Rimini melletti kisvárosban. A kertben nagy fa, rajta gyümölcs. A háziúr biztatott, együnk nyugodtan. Csodálatos dolog volt a fáról venni és enni a friss fügét, azt hiszem, abban a pillanatban éltem át először az igazi mediterrán életérzést. Azóta is kedvenc gyümölcsöm a friss füge.
Sok évvel később, 2000-ben, Cipruson nyaraltam legjobb barátnőmmel. Első reggel leslattyogtunk a piacra, vásároltunk görög joghurtot, mézet, friss kenyeret reggelire. Én persze fügét is szerettem volna. A fügét egy töpörödött nénike árulta, angolul nem beszélt. Adtam neki egy ciprusi fontot és a fügére mutattam, jelezve, hogy egy font ára gyümölcsöt kérek. Azt hittem, kapok négy-öt darabot. Ehelyett a néni megpakolt egy nagy szatyrot legalább két kiló fügével. Ámultam, hogy milyen olcsó. Megköszöntem és mentem, de a néni utánam kiabált. Visszamentem, mire egy halom aprót szórt a kezembe. A visszajáró!